Torda város híres szülöttei
Híres személyiségek
A továbbiakban azokról a személyekről szeretnénk írni, akik Tordán születtek, éltek, munkálkodtak, vagy legalább megfordultak Tordán.
Tordán született és az unitárius egyház rektora volt Bogáthy Fazakas Miklós (1548-1592), akit az irodalomtörténelem, mint költőt és zsoltárírót tart számon. Egy másik ilyen literátus rektora a tordai iskolának Aranyosrákosy Székely Sándor (1797-1852) volt. Róla azért emlékeznek meg az irodalomtörténészek, mert ő volt az aki a görög mitológiát magyarral igyekezett pótolni s ő a „Székelyek Erdélyben” című eposz írója.
Azok közül akik Tordán születtek, kétségtelenül a regényíró Jósika Miklós (1794-1865) véste nevét a legmélyebben az emlékezés márványába, hiszen ,,A Történelmi regény atyja”-nak tekintik az Abafi című történelmi regény művéből.
Petőfi Sándor is megfordult Tordán, amikor feleségét és fiát 1849. nyarán Miklós Miklós református esperes gondjára bízta, maga pedig a frontra indult, azzal a szándékkal, hogy hamarosan visszatér. Nem tért vissza, Tordán látta utóljára családját.
Jókai Mór is többször felbukkant Tordán, először megtekintette a régi épületeket, de csak kivülről, ezért a tordaiak nehezteltek is rá, azt írva, hogy "általános" kedvtelenséget hagyott maga után társas körükben. Másodszor csak átsietett Tordán Enyed fele (ekkor írta meg a Nagyenyedi két fűzfa című elbeszélését).
Jókai kísérője, Kőváry László (1820-1907) is Tordán született. Jókai szerint Kőváry "Erdély földjének minden foltját ismeri, a legtávolabbi idők történelmi hagyományaival".
Lexikonok és bibliográfiák szerint volt utazó, statisztikus, néprajztudós, családtörténész, régész, közgazdász, szabadságharcos, Habsburg–ellenes összeesküvő, újságíró, politikus, műemlék-felügyelő, biztosítási szakember, tankönyvszerző, irodalomtörténész, történetíró, történetfilozófus… s felsorolásunk így is hiányos, mert az életmű ennél sokoldalúbb. Nevét az olvasóközönség elsősorban történelmi munkái révén ismeri. Azon munkái alapján, amelyekben a romantikus történetíró írta meg az erdélyi fejedelemség történetét, mutatta be Erdély régiségeit, az egykor élt neves családok múltját, leszármazását (genealógiáját), a fejedelmi korszak családi szokásait, viseleteit, avagy a kortárs, a szemtanú hitelességével számolt be és emlékezett az 1848/49-es forradalom és szabadságharc erdélyi eseményeiről, történéseiről.
Itt született és Temesvárra költözött Anavi Ádám, innen származott Székely János, Lászlóffy Aladár, aki azt állította szülővárosáról egy író-olvasó találkozón, hogy: ,,körülrágott kenyérke, keksz alakú Torda” és Lászlóffy Csaba. S ha az ugyancsak Kolozsvárra költözött Páll Árpád kritikust is ideszámítjuk, aki szintén Tordán született, akkor valóban elmondhatjuk, hogy Torda sajátossága az író-export.
Vásárhelyi Géza neve is szorosan kapcsolódik Tordához. 1939-ben született, s az 1980-as években hal meg. Kolozsváron végzi iskoláit és az orvostudományi egyetemet, majd körorvos Máramarosban és később az Aranyos völgyi Kövend községben. Éveken át ingázik a Kövend-Torda-Kolozsvár háromszögben, családi élete felbomlik alkoholizmusa miatt, gyanús körülmények között hal meg, gyógyszermérgezésben.
Felvállalva az költő-orvos emlékének őrizését, Tordán létezik egy Vásárhelyi Géza nevét viselő könyvtárat, mely a ferences rendi kolostor melletti épületben működik.
A következőkben néhány versével ismerkedhetünk meg:
-
A 998. éjszaka
-
Vasutas
-
Neve nincs
-
Hajnali hó
-
Az emlékjel
-
Költő éneke
-
Emlékére
-
Se kinn se benn
-
Vándor éji dala
-
Téli táj a föld alatt
-
Aperitiv Szekujeszk
-
Hó havas
-
Este után pillanatnyira
A 998. ÉJSZAKA
(Nem ajánlom senkinek)
sem ez sem az
csak a kopasz diófa
a meg nem szokható
meg a hónapos esők
vagy
csupán egy belső kényszer
s a kényszerűség hogy ne így
vagy a csend s az éj közt
valami jó
átvág a kerten ablakon
átsiklik rajtam
vízen a kés
sem ez sem az
alusznak a hangyák a padló alatt
a vadgerle fészkén zizeg
egy szalmaszál
szül az éj
hatalmas combok rengenek
összeroppannak a cseréptetők
a macskák forró talpai alatt
úgy bíznék
valami másban
valami magamban
VASUTAS
Vasutas volt kiugrott paraszt
egy szoba negyedét
hagyta rám s nevét
Nem hallottam tőle soha panaszt
bár forgandó a szerencse
nem környékezte
s gyávák nem lesték
szavát
atléta testét
szűk kabát
fedte
s ette
a rák
érmekre
képét
nem verették
diszkaput
sem kapott
Ha velem
utazott
majd mindég
falura
ment haza
Az éjfelen
egy kutya
kongatott
s a házak halmaza
ében
parázsba omlott
a vendég-
gyerekszemek kereszttüzében
Lisztért borért melaszért
nagyanyám jószaváért
ment
s vitt
engem s hátizsákját
Az éjjeli Nyárád
felett
egy kongó vaslemez
meredt
úszott fel-alá alatta a sok hal
s a búgó sürgönyoszlopokkal
túlvilági párbeszédben
álomban nem is ébren
siettünk a ház elé
a legbiztosabb ágy felé
boldogan
és izgatottan
figyelve hogy mikor lobban
fel
a fény
A szőlőskert közösbe került
de vonatra ült
ő minden tavasszal
sok emberöltőt
eltart megvigasztal
s ereszt levet
a venyige mit elültetett
Nyomán a régi vonatnak
álomvagonok tolatnak
egyikben ott ül apám
s véle ki én voltam hajdanán
Permetezés idején
kezem a kezében remeg
s látom ahogy a kézfején
rézgálic-erek
kéklenek
Ünneplőjét az ószeren
eladták zsibárus nénik
eltűnök én is hirtelen
sálam cipőm és szvetterem
vélem enyészik
Mit hozhat még a jövőhét-fő
nem tudhatom
de akkor boldog volt ő
is
én is
azokon
a konokon
zakatoló régi
rossz
éjféli vonatokon
NEVE NINCS
Neve nincs
nevéből virág hajol ki
ékszerek ágán szikrázik neve
törékeny akár egy kristályholmi
ha van neve
Pattanó erek pengenek
ahogy a szemre homály fut
ahogy leteszik este a bábut
aminek nincs neve
Ó csak egy név egy név kellene
HAJNALI HÓ
Hallom hogy hullasz halk zizegéssel
Hallom hangodnak pelyheit
Hallom hogy hullani el nem késel
Hallom mosolyod téli kertjeit
Hallom hogy élsz hallom hogy meghalsz
Hallom hogy talán nem menekedsz
Hallom hogy hullasz hallom hogy árvulsz
Hallom hogy talán már nem szeretsz
Hallom hogy hallom hallom hogy hallod
Hallom hogy hallali hallali hó
Hallom hangtalan halni a hangod
Hallom hogy hullik a hajnali hó
AZ EMLÉKJEL
Barátom - a földön ültem
fejemen rozzant pléhkosár
figyeltem - mibe is? - merülten
hogy folyik arcomon a sár
kakas szült a szűzi alkonyatban
megfeszült bennem minden erő
láttam amint a zár kipattant
és hullott hullott felfele a kő
majd jött az éj a vasreszelékkel
csikorogva zúzott az idő
s én ültem: elporladt emlékjel
hol hullott hullott felfele a kő
KÖLTŐ ÉNEKE
XV. századi töredék
alkolmaszik
seped a Nap
csollongja már
húgyot gyapont
csereklyés szucái gyakolják
beléndes hejt
két darabont
dombéroz el
jargalást meg
gongót gyűszűt kamorámban
kő iszamik
meráz geríny
venerékjük
pöcesójuk
kihagyapott jonhójuktól
a karmazsin
halval sülyem
vanálja majd
alítom hogy
félenvonva törlejthetek
EMLÉKÉRE
Minden pohár borban benne úszkálsz
minden ételemhez odanyúlkálsz
fazékban fősz esőben ázol
hűlő mosolyomban dideregsz fázol
szögesdrót-koszorú szívemen
vagy a látvány a skálaíveken
fény öröm dal boldogságos vétek
vénülő gyomromnak halálthozó étek
csoda gyönyörűség álom ijesztő
hóhérom gilotin kötelem fejvesztő
vágylak mint életem és mint a halálom
halott szép szeretőm ezen a világon
azon a világon
SE KINN SE BENN
Napfény az ablaküvegen
eszmélet játszadozása
csillan a kinn dereng a benn
szivárványhártyán a pára
dereng az üveg önmagának
szerteárad testén eszméletnyi bánat
s mint váza mely vizet körülölel
őrzi látatlan tükreivel
míg egy éji bogár halálfejes lepke
vagy a múló napnak visszajáró lelke
verdesni kezd kinn az ablak üvegén
s már órák óta bennről ömlik ki a fény
két lapja közt az egyetlen üvegnek
a fények lassan megüvegesednek
és kihuny vélük majd eszméletem
se kinn se benn se kinn se benn
P.S.
(Utóirat még nem létező unokáknak)
Mielőtt még az lett aki volt
s homlokát már ráncok nem fürtök fedték
a nyomor elől egy kissé félrehajolt
én két szememmel látom azt az estét
Látott ő is marhát vágóhídra menni
és úgy koplalt, hogy szeme majd kiégett
s húsból volt Erzsike és csak abból Nelly
ki töprengjen rajta hogy mi végett
De miért volt csak egy s nem millió belőle
és miért nincs mindennap forradalom
és miért lelkesedik egy csatadalon
egy millió hogy lúdbőrös a bőre
Ó tudom a stressz meg az alkalom
s hogy zöld növénynek piros a virága
jó néhány fogalmat fed már a sírhalom
ilyen zászló s olyan gyökér amolyan határa
Meghalni nem szégyen s élni sem talán
van aki a haját is eladja
van aki elnyúl a tetvek asztalán
s van aki alatta
Én ismertem őt mészáros volt az apja
asztalláb voltam abban az időben
egy téli estén azt is tűzre rakta
meleg is áradt rá belőlem
Csak az bánt hogy huszonhat évesen
húsa lefoszlott róla
s itt maradt utána árván éhesen
a világnak néhány milliója
VÁNDOR ÉJI DALA
Virágos ösvényeken járva
a füvön műanyag-galócák
kitömött őzek
penicillin-pasztillák
az árnyas fák alatt fák árnyai
az árnyalatok nyuszikái bukfenceznek
nikotinmérgezés dohányvirág-illat
a felfeledomb-lefelevölgyön
lábnélkülszületett
bejár e mosolygó tájba
icipici velszi bárd
virágos mezőket énekel
fáj a torka
TÉLI TÁJ A FÖLD ALATT
Metaforák hervadó melléből
hó fröccsen e
dombokra feszített tájra
s citromfák ugatása közben
kitörnek a cirkuszok éhes
diótörői
fellázadnak a bolondok
az elmegyógyászokban
és sorbonne úr szemüvege mögött
üvegvitorlák szétment üvegszemek:
életemben élhetetlen voltam
halhatatlan leszek majd holtan
(1979)
APERITIV SZEKUJESZK
Sikerül ma is berúgni
de nem szabad nem szabad tudni
hogy e való nem érti: fecsérel
az én bensőm sehogy se vezérel
míg úgy megyek az útszegély között
hogy e világ más tájra költözött
s nem találván ott sem önmaga nyomára
hol a minden semminek az ára
Levest főzök éjjeli kettő
tárkonygőzbe burkolózott költő
s látom amit alig is lát senki
gyerekek nincs sehova se menni
csak a lét csak a lét hiszi el magát
az aranyércben nincsen egy karát
s hol asszony lány csak kínlódik a hímmel
a költő is mind rosszabbul rímel
Barátaim egy kis derűt könnyebbséget
mielőtt e lét-vágy csontomig leéget
inni kéne node mindez semmi
leülök hát juhhúslevest enni
Fenét
megittam pár pohár köményest
vagy amit annak kereszteltek el ezek a
HÓ HAVAS
Farkas Árpádnak
Én úgy mutatkozom
hogy máris színeváltan
lobbanok el e régmúlt világban
félenvonva
kit nem fed még igazság
kialszik a lehetséges nagyság
Még néz az ég
és máris elfelejt
őrzöm e hűvös fagyos delejt
s beborít a hó
hogy színemet se lássák
hóemberek s a végtelen tágasság
S az Én az én az untalan
e pillanatban megfogan
és siklik mint a hón a szán
befogom mi szólni kész a szám
míg zúgnak fenn az Alpesek
a hóhullásra ráesek
És érzi majd az arcomat
mit itt őriz e hónyomat
az utánam következő
az új és új arcraeső
ESTE UTÁN PILLANATNYIRA
Szent rémület félelmetes
óvakodom de felsebez
a szorongó harangok hangja
lopakodó elmúlásom bongja
Ó ez a kongó borongás
űr a szívem amit e harang ás
s az estére rápermetez
rőt a széle a vérem ez
Üres sötét torony az este
a lélekharang is földreesve
és mindent betölt már az éjjel
ahogy a friss seb telik meg vérrel
(1983)
[N.A.] [T.O.] [L.E.]
Székely János (Torda, 1929. márc. 7 – 1992. aug. 25, Marosvásárhely) – költő, elbeszélő, dráma- és esszéíró. Elemi iskoláit szülővárosában, a középiskolát Maraosvásárhelyen a Református Kollégiumban végezte (1948), közben 1944-45-ben diák-katonaként megjárta a fromtot és a nyugati hadifogságot is. A Bolyai Tudományegyetemen 1952-ben szerzett filozófia szakos diplomát. 1956-ig az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári szerkesztőségében dolgozott, utána haláláig az Igaz Szó versrovatát szerkesztette Marosvásárhelyen.
Versekkel, műfordításokkal az ötvenes évek elején jelentkezett (Csillagfényben, 1953); költőként a nyugatos hagyomány folytatását vállalta, klasszicizáló harmóniaeszményét és formaigényét illetően egyaránt, szigorú etikai tartással. Emiatt a pártideológiát képviselő kritika támadásainak is ki volt téve.
Prózát szintén az ötvenes években kezdett el írni, első prózakötete azonban csak a hatvanas évek végén jelent meg (Gyermekkorom ösvényei, 1967), hogy további műveiben – amelyeket a kritika „rejtőzködő esszéprózá”-nak nevezett - a második világháborúban és a hadifogságban átéltekből kiindulva mutassa fel hősén keresztül az ember belső szabadságát fenyegető kor sötét oldalát (Soó Péter bánata, 1968; Az árnyék, 1972; A nyugati hadtest, 1979).
Drámáiban (Profán passio, 1954. Bemutató: 1981; Irgalmas hazugság, 1958-1966. Bemutató: 1979; Caligula helytartója, 1972. Bemutató: 1978; Protestánsok, 1976. Bemutató: 1980; Vak Béla király, 1981. Bemutató: 1982); Mórok, 1991) – amint maga írta – „a keresztény-európai kultúra gondolati analízisét nyújtja, keletkezésétől felbomlásáig. Mindezt ráadásul olyan történelmi személyek sorsában beszéli el, akik kivétel nélkül önkéntes halált vállaltak.”
Esszéi (Egy rögeszme genezise, 1978; A mítosz értelme, 1985) is rendhagyónak számítottak a maguk idején: racionalizmusa, analitikus szenvedélye, tájékozottsága és az általa felismert törvényszerűségek tekintet nélküli kimondása tette őket kiemelkedővé a maguk idején.
Életművének halála után megjelent összegező kötetei: Semmi – soha. Versek, 1948-1986. (1994), A másik torony. Három regény (1998), Összes drámái (1999).
Életét és írói pályáját saját írásai, a kortárs kritika és irodalomtörténet tükrében az Egyedül. Székely János emlékezete c. válogatás (szerk. Dávid Gyula és Szász László. Budapest, 1999) tárja az olvasó elé; írói pályáját Elek Tibor Pozsonyban 2001-ben megjelent monográfiája elemzi. [a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon alapján]
Székely János: Köszönet
Most, amikor már bizonyos, hogy képtelenség hazajutnunk,
Mert valahol, hátunk megett, már rég elágazott az utunk,
Most, amikor már nélküled emészt a lét konok talánya,
Felbuggyan szívemből a nagy, mély és meleg emberi hála.
Köszönöm, édes, hogy velem jöttél, míg jöhettél, az útban.
Köszönöm édességedet, mellyel betelni sose tudtam.
Köszönöm lányom és fiam, s utódaim a végtelenben.
Köszönöm, édes, köszönöm, hogy férfivé avattál engem.
Köszönöm napjaid, mikor aggódtál vagy szenvedtél értem.
Minden picinyke percedet, ha vártál és örültél nékem.
Köszönöm azt, hogy magam is aggódni tudtam és remélni,
S megkaptam, amit kaphatott embertől ember, nőtől férfi.
Köszönöm büszkeségemet, hogy volt nekem egy tiszta társam,
Kivel már szétomolni is csak egyazon sírban kívántam.
Köszönöm izzó szégyenem, hogy megbántottalak nemegyszer,
S a bölcs belátást, hogy soha nem boldogul emberrel ember.
Ami csak voltam és leszek, amit csak kaptam, amit adtam,
Amit örültem-fájtam és örültél-fájtál énmiattam,
Mindent, ami most elvesz, pedig teljesség volt és élet,
Az életed, az életem köszönöm, édesem, tenéked.